„…Válla fölött a Mátra tetején már átszüremlett egy kevés fény a napból, ami el fog jönni egészen biztosan.

A tündérek most lejthetik táncukat a harmatos, hűvös fűszálak és fodros virágkelyhek felett. Már egészen nedves lehet a lábuk.

A falu még csendes volt mikor áthajtott a házak között imbolygó aszfalt mély, éles peremű buckáin.

A templom a falu szélén álló dombon már várt rá, mert a templom fehér falaival már tudta, hogy az ember a fényképezőgépével újra el fog jönni most már mindig, mint ahogy évente visszatérnek a fecskék az öreg faereszek alá és a gyöngybaglyok is a denevérek mellé a templomhajó padlásának vastag, égett gerendáira.

A templom már évszázadok óta ott várt a falu szélén a házak mögött, hátában a hegyre felfutó temetővel és egykori gazdája, Tar Lőrinc úr egykor büszke várával, és visszaemlékezett a századok változásaira ezen a vidéken. A jobbágyok a torony lábánál némán meghúzódó apró házaikból minden héten fellátogattak hozzá, jeles ünnepeken, meg temetéskor, keresztelőkor vagy csak úgy, a szokás miatt, mert így volt ez mindig, így látták apjuktól, nagyapjuktól. Az asszonyok nagy, fekete kendőkben, a férfiak fényes, fekete ruhákban.

A vidék urai is be-betévedtek, legalább az ünnepek idején kicsit lenyugodni, az Úr igéjét hallani, nyáron a jó, hűvös falak között nyugtatni kiizzadt testüket egy-egy mátrai vadászat után.

A jobbágyok születtek és haltak az élet örök körforgásában és uraik is megtértek időnként a birtokuk földjébe, így elfogytak szépen lassan, mint a rabló hordák is a környékről.

De ez a mostani ember minden héten megjelent egy idő óta a vasárnapi hűvös hajnalokon, amikor az ébredező nap épphogy csak átbukott a Hét Vezér Koporsóján, hogy felállítsa három lábú állványát a főhajóban, szemben az oltárral és négy perceket exponáljon a hidegben, mozdulatlanul.

A templom már várta az idegent, aki szintén el akart vinni belőle valamit, mint elődei évszázadokkal korábban.

A férfi megállította a kopott Saabot a dombon a templom fehérre meszelt kőkerítése mellett és kiszállt a sötét hidegbe. Szemben vele, az út másik oldalán Pokoljáró Tar Lőrinc úr vára állt egykor, de ma már csak lakótornyának csonka fala magasodik a föld fölé, ami alatt falak fekszenek némán, őrizve a titkokat, amiket láttak régen holt uraik életéből. A falak keretezte földalatti termekben nagy kőkádak és prések vannak visszatemetve és még ki tudja mi, amit Juan, a spanyol régész nem tudott felszínre hozni.”

(Kohári Csaba: A tenger fölött az ég)