1411

ELÕSZÓ

Följegyzés arról a látogatásról, amelyet Rátóti Lõrinc úr, Magyarország vitéze és bárója tett Szent Patrik Purgatóriumában Írország szigetén

   Miután valamennyi létezõ kegyes Teremtõje — soha semmiben szükséget nem szenvedvén, s véghetetlen jóságát kiárasztani akarván — létrehozta a világmindenséget, hogy végezetül az Ördög cselekvése folytán tévelygésbe távelyedett juhait szenvedéseinek titkai által kimondhatatlan módon visszahívni méltóztassék az igazság útjára: a szentek különféle útjait és lakhelyeit különbözõ maradandó csodajelekkel ékesítette föl az igazság hitéül, hogy a tudatlanság fátylát az egész világról elûzze. Ezek sorába tartozik az a hely is, amelyet Írország apostola, a csodatevõ hitvalló, Szent Patrik Purgatóriumának hívnak, mivel szentsége hatalmával ott méltóztatta õ a csodáit végrehajtani. Ezt a helyet maga az Atya Isten mutatta meg Szent Patriknak, az írek vak hitetlensége miatt, hogy óvakodjanak bûneiknek szolgálni; nehogy amikor eljõ a bûnösök gonoszsága miatt haragvó Úr, és rettentõ ítélõszékére ül, s amikor föltárul a pokol tátongó kútja, jobbról a démonok megszámlálhatatlan serege, balról a sokféle, súlyosan vádoló vétek, belül a mardosó lelkiismeret, kívül pedig a világ, melyet elborítanak a lángok; nehogy akkor a többi kárhozatra szánt lélek között a nyomorult írekre is ráolvassa az írás: „Jaj nektek stb., kiknek elõbb adatott meg, hogy érezzetek, mint hogy higgyetek!”

Panasz a hitetlenekre

   Miután ugyanis a kegyes Úr õsatyánk vétkét követõen prófétai adománytól s szeretetének olthatatlan tüzétõl lángra gyúlva leszállott az Atya palotájába, és emberi testet öltvén részint személyesen kegyeskedett számos alkalommal jeleket mutatni, részint szentjeit, azok útjait és lakhelyeit kívánta maradandó csodákkal fölékesíteni: lehet-e még mentsége még bárki emberfia hitszegõ szakadárságának vagy vészt hozó eretnekségének, amiért nem hisz mindabban, amit a mi Urunk Jézus Krisztusról a Szentírás tartalmaz? Mert ha nem hisznek az elhunyt szentek írásainak, legalább máig ható tetteiknek adjanak hitelt, vagy pedig látogassák meg s járják be Európa végsõ határvidékét, tudniillik Írország szigetét, ahol az elõbb említett hely van, s ahonnét Jézus Krisztus erejével éppen Szent Patrik ûzte ki egyszer s mindenkorra az összes mérgezõ állatfajt: ott aztán — ha szilárd a meggyõzõdésük — bõségesen találhatnak tápot a hitük számára! Ha pedig nem akarná vagy nem tudná e sziget valamennyi részét vagy azok többségét bejárni, akkor illõ módon lépjenek be a már említett helyre, ahol is a hitüket tápláló tényeket testileg is érezhetik, szemükkel is láthatják — vagy legalább ne vonják kétségbe korunk hitelt érdemlõ személyeinek beszámolóit, különösképp ne a nemes Lõrin úrét, akirõl a továbbiakban szó lesz, s aki nem csak ezt a helyet, hanem a világ csaknem minden zugát meglátogatta a legutóbbi idõben. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy ami idõnkben az említett helyet sokan fölkeresték nagy kíváncsisággal, ám a szentség ékességével csak keveseknek sikerült oda be is hatolniok. Ezen kevesek sorába tartozik az említett Lõrinc, aki a nevezetes helyre személyesen is behatolt Anglia felséges királyának, IV. Henriknek az idejében, gyõzelmes uralomra lépésének tizenkettedik esztendejében, aki a király vitéz fiainak, a néhai angol király, Richard siralmas elhatározása folytán bûnös módon megölt Eduard gloucesteri hercegnek és Tamás chichesteri grófnak a halála után, Merlin jövendölése szerint a szétszóródott nyájat vissza fogja vezetni elhagyott legelõjére.

A vitéz megérkezése Dublin városába.
A magyar király levele

    Mielõtt azonban vitézünk belépett volna a nagy hírû zarándokhely kapuján, illõ vitézi öltözetben, heroldjától s többi szolgájától kísérve, fölkereste Írország fõvárosát, Dublint, s ott a Szentháromság templomában áhítatos tisztelettel hódolt ama szent ereklye elõtt, amelynek Jézus botja a neve, s amelyrõl a szent atyákról szóló különbözõ történetekben azt olvassuk, hogy az Úr Jézus adta át Szent Patriknak, aki azután azzal — számos kegyes cselekedete közepette — Írországból kikergette az összes kártékony állatfajt. Ezt követõen ugyanott Lõrinc megmutatta a polgároknak, Magyarország igen keresztényi királyának a levelét, mely jövetelének okát tanúsította, majd háza népével egyetemben a tiszteletre méltó Miklós atyához, Írország akkori prímásához vette útját. Hogy pedig mûvünk nem koholt szövete még hitelesebbnek bizonyuljon, e levél szövegét az alábbiakban adjuk közre:

   „A fejedelmeknek, uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek, fõpapoknak, õrgrófoknak, grófoknak, várgrófoknak, várnagyoknak, nemeseknek, s az õ tisztartóiknak, valamint a városoknak, községeknek, mezõvárosoknak, falvaknak s azok rektorainak, elõljáróinak, kormányzóinak, kapitányainak, tisztségviselõinek, vezetõinek, várparancsnokainak, zászlósainak, bíráinak, polgármestereinek, prokonzulainak, konzulainak, soltészeinek, esküdt bíráinak, ügyvédeinek, minden rangú igazgató testületének, valamint adó és vámszedõinek, hídvámosainak és úttõreinek egyetemlegesen és egyenként, barátainak és kedves híveinek, akikhez csak eljut ajelen okirat — Zsigmond, Isten kegyelmébõl Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, Brandemburg õrgrófja, a Szent Római Birodalom általános helytartója és Csehország kormányzója üdvözletét küldi, s minden javaikban való kívánatos gyarapodásukat óhajtja õfelségével, Borbála fejedelemasszonnyal, nevezett Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királynéjával, igen szeretett társuralkodónkkal egyetemben.
   Nagyságos pásztói Rátóti Lõrinc Úr, étekfogó mester és fõsáfár, aki országaink õsi báróinak nemes vérébõl származott, s gyermekkorától kezdve királyi udvarunkban neveltetett, aki számtalan szerencsés és szerencsétlen esemény közepette mindig hûségesnek és állhatatosnak bizonyult, lelki buzgalmától indíttatva elhatározta, hogy ellátogat Compestellai Szent Jakab szentélyébe, valamint Szent Patrik írországi Purgatóriumába, és lelkének ama gyönyörûséges szándékától vezettetve, hogy vitézi tettekben gyakorolja magát, s azokban gyarapodjék, fel kíván a keresni a földkerekség különbözõ vidékeit is.
   Barátságotokat, testvérségeteket és jóindulatotokat tehát nyomatékosan kérjük, és bizalommal telve arra buzdítjuk, hogy bármikor is érkeznének a nevezett Lõrinc kíséretével együtt területeteknek akár a látóhatárához, akár annak kellõs közepébe, õt szívesen és szeretettel fogadjátok, adjatok meg neki minden támogatást, összes javait és jószágát, lovait, edényzetét, ékszereit, arany- és ezüstnemûjét s minden nemû felszerelését is beleértve, és hozzátartozó házanépével egyetemben éjjel és nappal engedjetek neki szabad átvonulást, visszatérést és tartózkodást a magatok kerületében, útjain, hídjain, valamint szárazon és vien való joghatógságtok egész területén, teljes biztonsággal, minden nemû vámtól, adótól s egyéb szolgáltatástól mentesen; egyebekben is engedjetek neki tetszése szerint való szabad és akadálytalan járást-kelést, és ha a szükség úgy kívánná, méltóztassatok nevezett Rátóti Lõrinc számára egész kíséretével és minden jószágával egyetemben szabad és biztonságos utat biztosítani, hogy a ti támogatásotok védelme alatt Lõrnic eredményesen valósíthassa meg kítûzött tervét mind a zarándoklás, mind a vitézi tettek gyakorlása tekintetében. Barátságtokat, testvériségteket, támogatásotokat és jóindulatotokat méltóû köszönettel fogjuk viszonozni.
   Kelt Szent Györgyrõl elnevezett várunkban az Úr 1408. esztendejében, január hó 10-én, a 15. indikcióban, uralkodásom 20. évében, királyi felségünk nagyobbik hiteles pecsétje alatt.”

A vitéz megérkezése Írország prímásához
és zarándokútja Dublin városába

    Amikor a nevezett vitéz megérkezett az említett prímás színe elé, és megmutatta neki a királyi felség eme levelét, továbbá élõszóval is okosan elõadta jövetelének okát, a prímás is illõ tisztelettel fogadta a vitézt. És amint ez már szokása a zarándokoknak, hasonló levelet eszközölt ki a prímástól is erkölcsei igazolásául, majd útnak indult Dublin városa felé, amely birtokában volt Szent Patrick, Columba és Brigitta oda átszállított ereklyéinek, s néhány napot ott töltött el buzgó imádság és böjt közepette, hogy útja mennél üdvösebb eredménnyel végzõdjék. Közben az egyik napon, miközben fekhelyén pihent, isteni akarat folytán zarándoklásának jövendõ sikeres eseményeit föltárta elõtte Szent Patrick, akibe elhatározásának lelki horgonyát vetette.

A vitéz megérkezése a Purgatórium perjeléhez.
A perjel buzdítása

   Amikor megvirradt, a vitáz fölkelt, boldogan adott hálát a magasságos trónon ülõnek a látomásért, majd hozzáfogott, hogy eljusson az Ulstertõl nyugatra lévõ úgynevezett Szentek szigetére, ahol az említett perjel tartózkodik a maga perjelségében. Alighogy betekintett, a perjel a prímásnak a vitéz jövetelérõl szóló levelébe, nagyon megörült.
   Mindazonáltal a perjel sokak pusztulására emlékezett, akik a korábbi idõkben úgy hatoltak be a Purgatóriumba, hogy onnét nem tértek többé vissza, s attól félt, hogy a kiváló vitézt is bajba sodorja majd vakmerõ bátorsága; ezért gondos intelemben és figyelmeztetésben részesítette õt, mondván:
   — Kedves testvérem és barátom, tudja meg nemességed, hogy az én idõmben is igen sokan bementek ama helyre, amelynek felkutatására vállalkozol, ám ott a halál szorításába kerültek; mások tisztátalan lelkek háborítása folytán mindörökre meghibbantak; olyanok is voltak, akik testestül-lelkestül eltûntek. Ezért hát szeretõ testvérségednek az isteni irgalomra való tekintettel jámbot kéréssel azt a tanácsot adom, hogy ha csak nem rendelkezel igen szilárd krisztusi hittel, és igaz töredelemmel meg nem gyóntál, be ne menj a Purgatóriumba!
   A vitéz a következõ alázatos választ adta neki:
   — Tisztelendõ atyám az Úrban! Én olyan szilárdan hiszek a Szentháromságban, ahogyan az Anyaszentegyház arra tanít.
   A perjel örömmel hallotta a vitáz válaszát, és a következõképp folytatta buzdítását:
   — Ha Isten segítségével végig akarod járni ezt a zarándokutat, elõbb tizenöt napon át kenyéren és vizen kell élned, s egyéb olyan kegyes cselekedeteket végrehajtanod, amilyeneket a többiek is teljesítenek, akik a szabályoknak megfelelõen lépnek be oda. Ennekutána igaz töredelemmel meggyónsz, megáldozol s mindent az elõírások szerint végrehajtasz: akkor aztán az Úr akaratából végigjárhatod zarándokutadat.
   A vitéz azonban félt teste gyöngeségétõl, ezért elhagyta a tizenötnapos böjtöt, nehogy az ételtõl és italtól való túlzott megtartóztatás következtében akár lelkierõi, akár érzékei elbizonytalanodjanak, és ehelyett mindösze öt napon át tartott böjtöt, Krisztus öt szent sebének a tiszteletére. Miután pedig letelt a böjt, s vitézünk a perjelnek meggyónt, majd megáldozott, amint szükséges volt, a perjel egy kanonokja társaságában, valamint a vitéz csónakba szálltak, és egy mérföldnyit evezve déli irányban hamarosan megérkeztek arra a szigetre, amelyen a már említett Purgatórium található.

A Purgatórium szigetének leírása.
A bejárat

   Ezt a szigetet édesvizû folyó veszi körül, amely bõvelkedik lazacban, pisztrángban, s minden egyéb halfajtában. A folyó vagy tó ír neve Lotherge, ami latinra lefordítva Stagnum Rubeumot (Vörös-tó) jelent; a név csakugyan rendkívül találó. A sziget hossza százharminc lépés, szélessége pedig nem haladja meg a húsz lépést. Két részre oszlik. A nagyobbiknak, amely északnyugati irányban helyezkedik el, ír nyelven Kernagh a neve, amit latinul Clamoris Insula (Kiáltás szigete) kifejezéssel adhatunk vissza. Ezt a részt számos gyümölcs- és egyéb fa teszi árnyékossá, valamint tûlevelûek, som- és bodzabokrok meg egyéb tövises fafajták, és mindenütt ragadozó madarak — holló, sólyom, ölyv, fülesbagoly és egyéb ragadozó madár — fészkelnek rajta, s töltik be szörnyû rikácsolásukkal. Ahogy ugyanis néhány, Írországról szóló könyv állítja: e szigetet már õsidõk óta örök jogon a Sátán és csatlósai birtokának tekintik.
   Hogy pedig az õsellenség bukását követõen léteznek tisztátalan lelkek a pokolban, a földön és a levegõben, azt a következõ vers teszi nyilvánvalóvá:

   Elhagyták az eget Lucifer hordái, az elsõ
   A pokolra leszállott, földi vidékre a másik,
   És a hideg levegõben futkos a harmadik egyre.

   Ama területen a sok gonosz között található egy démon, írül Cornu a neve; a szárnyán kívül olyan, mint egy tollaitól megfosztott kócsag, s a tekintetével mindenkit többször is alaposan megvizsgál. Amikor szokott módján olyan hangot ád, mint aki trombitába fúj belé, akkor egy-egy zarándok halálát jelenti azzal. Owain vitéz is látta már õt ugyanott.
   A sziget kisebbik része az angyaloknak van szentelve; ennek írül Regles, latinul Regula a neve. Délkeleti irányban harminc lépés a hossza, szélessége pedig öt és fél lépés. Egyébként bõvelkedik tölgyfában, tiszafában és egyéb szépséges fafajtákban, amelyek telis-tele vannak édes szavú énekes madarakkal. A sziget eme felének délnyugati részén Szent Patrik tiszteletére emeltek egy kápolnát, amely hosszában négy, széltében pedig harmadfél ölnyi. Ide vezette be a perjel a vitézt, erõsen a lelkére kötve és figyelmeztetve, hogy be ne tegye a lábát a Purgatóriumba. Mivel pedig a vitéz elhatározása szilárd volt, a perjel hozzájárult szándékának teljesítéséhez. Azután a vitéz levette ruháit, leoldotta lábbelijét, a perjel pedig ráadott három kanonoki inget meg egy új nadrágot az írországi zarándokok szokása szerint, a vitéz pedig legott térdre vetette magát, és leborult a földre. Ahogy ez megtörtént, a perjel meg a kanonok elénekelték a vitéz fölött a halottak litániáját a temetési szertartással együtt. Amikor e temetési szövegben elérkeztek eddig a reszponzóriumig: „Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama rettenetes napon, mikor az ég s a föld meg fognak rendülni” — a perjel fölemelte a vitézt a földrõl és e reszponzórium éneklése közben kivezette õt a kápolnából. Négy lépést tettek északkeleti irányba, s akkor egy kõvel falazott és boltozott barlang elõtt találták magukat: ez az említett Purgatórium bejárata, mely ama sziget másik, nagyobbik felén van, annak közepén. Amikor a perjel meg a kanonok: „Ama nap a harag napja, baj és nyomorúság napja” — a barlang addig zárva levõ ajtaja megnyílott. Ekkor a perjel meghintette a vitézt szenteltvízzel, majd búcsút vett tõle, s ez nyomban belépett a barlangba. Az ajtót a perjel ismét szorosan bezárta, a vitéz pedig bent maradt egymagában. Belépésekor a vitéz kereszttel jelölte meg magát, s hozzá ezt mondta:
   — Az Úr õrizze bejövetelemet, és távozásomat mostantól fogva mindörökké! — Majd így fohászkodott: — Uram, Jézus Krisztus, az élõ Isten fia, könyörülj rajtam, bûnösön!
   Volt pedig a vitéznél egy gyertya, amelyet — lévén a barlang nagyon hosszú — kilenc részre darabolt szét, s csak az egyiket gyújtotta meg. A nyakában ott lógott a Szent Keresztfa négy darabkája Jézus Krisztus tunikájának három foszlányával együtt, ezüstbe és aranyba foglalt berillkõbe zárva, egyéb értékes ereklyék és drágakövek társaságában, valamint egy könyvecske, amely a hét bûnbánati zsoltárt tartalmazta — hiszen egy álló napig, vagy még tovább is ott fog õ tartózkodni! A barlang fõbejáratának pedig tizenegy tenyérnyi a hossza, három a szélessége s négy a magassága. A második bejárat, Gebinum felé, nem haladja meg a kilenctenyérnyi hosszúságot, háromtenyérnyi szélességet és négy tenyérnyi magasságot.

A vitéz elsõ látomása a barlangban

   Mikor a vitéz odaért a barlang második bejáratához, azon nyomban a földre vetette magát, és a litániával együtt ismételten elmondotta a hét bûnbánati zsoltárt is, mivel Szent Márton napjának mintegy a hatodik órájától — amikor is a Nap és a Skorpió jegyének huszonhetedik fokán állt, a Hold pedig a Mérleg jegyében — egészen a következõ nap beesteledtéig ott maradt. Miközben a vitéz így imádkozott, láthatatlanul két gonosz lélek jött oda, és a vitézt a lábánál fogva egymás után háromszor is odarángatták a barlang ajtajához, azt a három inget pedig, amelyeket a vitéz magára öltött, csúnyán összeszabdalták, õt magát pedig mindenfélével ijesztgették. A vitéz azonban nem rémült meg azoktól az ijesztgetésektõl; mivel pedig nem ismert biztosabb utat, amely e nagy veszedelembõl kivezetné, Jézus Krisztus ölelésébe menekült azáltal, hogy folytonosan szent sebeire gondolt; ezekben mint valami titkos sziklaüregekben haladt azután elõre nagy áhítattal, hogy rejtve legyen az ördög támadásai elõl, és a szent kereszt jelével erõsítette meg magát, miközben áhítatosan így imádkozott:
   — Uram, Jézus Krisztus, az élõ Isten fia, könyörülj rajtam, bûnösön!
   Az ördögök pedig nem tudtak ellenállni sem a szent kereszt jelének, sem az Úr kínszenvedésén elmélkedõ szívnek, hanem megszégyenülve elkotródtak.

   Ó, dicsõséges kereszt, ó, imádandó kereszt, ó drágalátos fa és csodálatos jel, amellyel ily könnyen legyõzni a démonokat! Ó, bûnös, tekints az ott függõ sebeire, a haldokló vérére, a Megváltó árára, a Föltámadó sebhelyeire, a csókra váró, alázattal aláhanyatló fejre, a szeretetre megnyílott szívre, az ölelésre tárt karokkal és a megváltásra szánt egész testre! Gondold meg, mennyit ér mindez! Vésd õket szívedbe, hogy egészen szívedbe szegezõdjék az, aki éretted egészen a keresztfára szegeztetett! Ezeken elmélkedj ma, amelyek mindenkor enyhülést és vigasztalást fognak nyújtani néked, és légy meggyõzõdve arról, hogy ha ezeket alaposan a szívedbe vésed, nem férkõzik be oda semmiféle kísértés!

A vitéz második látomása

   A vitéz pedig, megerõsítve az Úrban, szüntelenül zsoltározott és imádkozott. Közben igen öreg zarándok képében, hosszú szakállal és lobogó, kócos hajjal egy másik ördög közeledett az ellenkezõ irányból a vitézhez, kezében égõ gyertyával, s — úgy látszott — szüntelenül szeretõ gyöngédséggel nézett a vitézre. A vitéz megrémült ennek láttán, és a zsoltárok közé még nagyobb áhítattal szúrt be egy-egy imádságot az Úr Jézus Krisztus megtestesülésérõl, kínszenvedésérõl, föltámadásáról és mennybemenetelérõl. Ekkor a démon gonosz irigységgel és irigy rosszindulattal fenyegetve szólította meg a vitézt:
   — Te ostoba vitéz! Mivel magam is zarándok vagyok, igencsak szánnom kell ostobaságodat, különösképp mivel látom, hogy tanult ember vagy, és különféle nyelveken is értesz. Fõként azért sajnállak, hogy ilyen ízetlen és megengedhetetlen kijelentéseket hallottam tõled Jézusról, akit a legmagasabb fokú méltóság címeivel illettél. Az a Jézus ugyanis, akit kárhozatos módon vak hittel oly sokáig követtél, közönséges népámító volt, s ezért a poklok legmélyén bûnhõdik mindörökre. Hagyd el hát, kedvesem, szörnyû tévedésiedet, és Jézust megtagadva kövesd az én tanácsaimat: így semmi kétség, birtokolni fogod az örök életet!
   A vitéz az üres hazugságokból megértette, hogy mindez csak ördögi fondorlat, de nem akart neki válaszolni, s vele hosszantartó szócsatába bocsátkozni, hanem le akarván gyõzni az õsi ellenséget, a szent kereszt jelével magát megerõsítvén a már említett imádságot ismételgette:
   — Uram, Jézus Krisztus, az élõ Isten fia, könyörülj rajtam, bûnösön!
   Erre az ördög a szégyentõl és a tiszteletlenségtõl megalázva leköpte a vitézt és odébbállt.

   Ó, imádandó, üdvöt hozó kereszt jele, mely mindig legyõzöd az ördög incselkedését, melynek szélessége a szeretet mûveire utal, hossza a végsõkig való kitartásra, felsõ része a mennyei hitre, a melyre minden vonatkozik, földalatti része, a test valóságos holttá válására stb.

A vitéz harmadik látomása

   Amint az irigy ellenség így megszégyenült, ismét másik jött, gyönyörû szép, tündöklõ nõ formájában; külsejét a vitéz meglehetõsen ismerõsnek találta. Az asszony ravasznak mutatkozott, és tréfálkozva, mézesmázos beszéddel környékezte meg a vitézt:
   — Drága barátom! Emlékezz csak arra, hogy az elmúlt idõkben mindenek fölött engemet akartál szolgálni, és mindig az én vágyaimat tüzelted. De soha nem találtunk alkalmas helyet vágyaink hõn áhított kielégítésére, ezért azután a fájdalom különféle tövisei gyötörték szívünk mélyét. Most azonban végre kedvünkre való idõt és helyet találtunk vágyaink kielégítésére!
   A vitéz azonban nem adott hitelt e fondorlatoknak: szívében megforgatta az isteni kínszenvedés titkát, és bátorságot merítve elõzõ gyõzelmeibõl, a következõ szavakkal verte vissza a démont:
   — Ó, sátán, az igazság ellensége és a hitetlenség barátja! A te kifürkészhetetlen agyafúrtságod nagyon jól tudja, hogy a zarándokoknak az õ utazásuk folyamán nincsen gondjuk arra, hogy a szeretõikkel mocskolják be magukat. Nem is gondolom, hogy te azonos volnál azzal a nõvel, hiszen õt Írországtól még jókora távolságban elhagytam; hanem úgy vélem, te az emberi nemet rászedõ ellenség vagy, és az a véleményem, hogy ha a mindenható Istent hívom segítségül hamis vádaskodásaiddal és színleléseiddel nem tudsz megzavarni engem!
   E szavak visszavonhatatlanul elûzték az ördögöt, aki nagy szégyenében elkotródott. Ezek után a vitézt betöltötte az öröm az Úrban, aki erejének hatalmával teljesen kioltotta benne a testi vágyak tüzét.

   Kedves testvéreim! Amennyire csak telik tõletek, meg kell fékezni a romlandó test kéjvágyát, amelyet az ördög kardjának neveznek, és amely nyolc lélek kivételével az egész világot a víz alá süllyesztette. Milyen nyomatékosan figyelmeztet bennünket Salamon bölcsessége, hogy kerüljük a test gyönyörét: „Lépesméz fakad a szajha ajkán, olajnál simább az õ torka, de az alja keserûbb a büröknél, s éles, mint a kétélû kard. Lábai leereszkednek a halálba, léptei az alvilágba hatolnak.” Valamint: „Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsõsége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretõkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk, ékességiek és rothadó tetemeik maradtak, õk pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, és tüzük ki nem aluszik. Ó, jaj, ilyen homályos, ilyen ernyesztõ veremmé ilyen sötét üregekké válik e parányi vigasz! Ily hosszú fogsággá e parányi öröm! Ilyen hosszú szomorúsággá, ilyen hosszú ideig tartó és kínzó lángokká a parányi vidámság, ahol atya nem hallja meg a fiát, sem fiú az atyját, sem testvér a testvérét, sem barát a barátját!”

A vitéz negyedik látomása

   Miközben a vitéz szokott imádságaiba merült, egy sudár termetû, egész testében zöld ruhába öltözött férfi jelent meg elõtte; vállát vörös lepel borította, és zsidóul köszöntötte:
   — Szlam alecha, Lõrinc! (Ami ennyit tesz: „béke veled” vagy „béke neked”.) — Majd megkérdezte a vitéztõl:
   — Mi végre jöttél? Mit keresel itt?
   A vitéz, isteni félelemmel eltelve ezt az okos választ adta neki:
   — A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az õ anyjának, a Dicsõséges Szûznek a kegyelmét keresem. De kicsoda vagy te, aki így szólasz, s noha nem ismersz, mégis tulajdonnevemen szólítasz? Álomkép vagy csupán, vagy pedig valódi követe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, akit keresek és kívánok?
   Az angyal így szólt hozzá:
   — Méltó és igazságos, hogy keresed és kívánod. Van, amit megtalálhatsz már most is, és van, amit még nem. Mihály vagyok, a te pártfogód, akinek a tiszteletére épült a templom a te faludban, amelyben születtél is.
   A vitéz azonban nem adott hitelt az angyal szavainak, hanem kétkedve szólt hozzá:
   — Inkább hiszem, hogy te bukott angyal vagy, semmint Isten hozzám küldött követe, mivel már gyakran hallottam, hogy a gonosz olykor az Isten képét ölti magára, olykor meg az angyalokét.
   Ennek hallatára így felelt az angyal:
   — A keresztre feszített Úr Jézus Krisztus nevében, akinek anyja szûz volt a szülés elõtt, a szülés alatt és szülés után is, és akirõl vallom, hogy valóságos Isten és valóságos ember, mondd meg nekem igazából, mit keresel ezen a helyen!
   A vitéz e szavakból megbizonyosodott, hogy nem álomképpel van dolga, hanem valóban az isteni kegyesség megnyilvánulásával. Fölbátorodott hát az Úrban, és a következõképp szólt az angyalhoz:
   — A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az õ anyjának, a Dicsõséges Szûznek a kegyelmét keresem. Ha pedig te az én pártfogóm vagy, mondd meg nekem, hogy hívnak!
   Az angyal így válaszolt:
   — Én vagyok Mihály, az édenkert õre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél. Mondd meg nekem, mit keresel, s mit kívánsz megtudni ezen a helyen!
   A vitéz nagy alázattal borult le a földre, és mondotta neki:
   — Uram! Atyám! Testvérem! Mindkét emberségem õre! Kérlek, atyám, arra a méltóságra, amely a tiéd, kegyeskedj megmutatni nékem valamennyi elhunyt jótevõm lelkét, akiket már nagyon régtõl fogva szeretnék látni, hadd tudjam meg, a pokolban, a purgatóriumban vagy a paradicsomban vannak-e!
   Az angyal így válaszolt neki:
   — Az Úr meghagyta nekem, hogy mindazt, amit méltó vagy megláthatni az õ kegyelmébõl, testileg megláthatod ugyan, de nem a maga valóságában. Nos, az Iot, He, Vau nevében, Hakados nevében, Adonai nevében, az Alfa és az Ómega nevében, az Ab, Ben, Ruah Kodes nevében kövess engem!
   Ekkor a vitéz követte az angyalt az említett barlang bejáratához, ahol kocka lakú, széles, nagy követ láttak. Az angyal fölemelte azokat, és ekkor egy másik, sötét nyílás tárult fel elõttük, amelybe az angyal csigalépcsõn át vezette be a vitézt, egy jó mérföldnyi utat téve meg. A lépcsõ végére érve a vitéz elõtt isten fényesség tárult föl, a felhõs égbolt és egy zöldellõ síkság, amelynek sem szélét, sem hosszát nem láthatta. Ennek láttán a vitéz újból arra kérte az angyalt, hogy méltóztassék megmutatni neki a hõn óhajtott látomást. Az angyal, eleget akarván tenni a kívánságnak, egy hihetetlenül tüzes völgyet mutatott neki, amelyik hatalmas lángnyelveket bocsátott ki magából. E tûzben megszámlálhatatlan lélek gyötrõdött, amelyek élõ emberekhez hasonlítottak, a legocsmányabb fogdmegek kínzásai közepette. Közöttük a vitéz fölfedezte valamennyi halottját, férfiakat s nõket egyaránt: szüleit, rokonait, barátait, jótevõit és gyermekeit — egyetlen egynek a kivételével. Amint látta õket, hatalmas részvét támadt benne, és így szólt:
   — Miféle tûz ez, uram, és mi a neve? Látom ugyanis, hogy mindaz a lélek, akit látni láttam, egynek a kivételével e tûzben gyötrõdik iszonyatos módon.
   Az angyal ezt a választ adta neki:
   — E tûznek, fiam, Purgatóruim a neve. Ebben tisztul meg az üdvösségre várók lelke; más tisztítóhely pedig nincs. Ám sem engem, sem a tüzet, sem a Purgatóriumot nem a maga valóságában látod, hanem csak úgy, amint az Úr méltónak és igazságosnak találta, hogy megadja azt tenéked.
   A vitéz tovább kérdezte az angyalt:
   — Uram és atyám! Kik ezek az undorító fogdmegek, akik e szerencsétlen lelkeket kínozzák, és ocsmányul gyötrik?
   Az angyal ezt mondta:
   — Démonok ezek, akikkel elõször volt háborúságom a mennyek országában, és akiket fejedelmükkel, Luciferrel együtt letaszítottam a mélybe. Õket azonban nem láthatod a maguk formájában, hanem csak ahogy a felsõbb rendelkezés megadta azt neked.
   A vitéz látni kívánta volna szeretett barátja lelkét, melynek látása ez ideig különösképp el volt rejtve elõle. Ezért azt kérte az angyaltól, hogy mutassa meg neki az õ lelkét is, továbbá a Poklot meg a Paradicsomot is. Az angyal azonban, korábbi szavainak megfelelõen, most is ezt válaszolta:
   — Az õ lelkét nem láthatod, mivel az Úr jelenleg megtagadja azt tõled. A Poklot meg a Paradicsomot sem szabad most látnod, mert nem jöttél ide kellõ alázattal ahhoz, hogy ilyen látomásban lehessen részed.
   Erre a vitéz ijedt tekintettel kérdezte meg tõle:
   — Uram! Nem jöttem-é ide töredelmesen meggyónva és olyan hittel fölvértezve, amilyenre az Anyaszentegyház tanít?
   Az angyal így felelt:
   — Bár töredelmes gyónás után és hittel fölvértezetten jöttél ide, mint mondottad, jelenleg mégsem láthatod meg azokat, mivel nem akartad elhagyni a múlandó világot.
   — Helyesen ítéltél, uram! — hagyta helyben a vitéz. Azután tovább faggatta az angyalt:
   — Lehetséges-é, hogy akiket itt látok, örök büntetésre legyenek kárhoztatva?
   — Nem bûnhõdnek — felelt az angyal —, minthogy e helyen nincs reménytelenség, mint a pokolban, ahol viszony teljességgel kialudt a megváltás reménye. Ezek a lelkek idõrõl idõre érzik az Isten segítségét.
   A vitéz folytatta:
   — Ha te is akarod, és az Úr megengedi nekem, tudni szeretném, mi ez a segítség, amelyet említettél.
   Az angyal ezt válaszolta:
   — Hetenként két alkalommal: vasárnap, amikor az Isten Fia, az Istenember megszületett, másodszor pedig pénteken, amikor az Úr a bûnösökért meghalni méltóztatott, eljövök, hogy megerõsítsem õket, és így beszélek hozzájuk: „Hamarosan megkönyörül rajtatok az Isten.” Ekkor egy szívvel-lélekkel ezt kiáltják: „Jézus Krisztus, az élõ Isten fia, könyörülj rajtunk! Úgy könyörülj, ahogyan akarsz, s ahogyan tudsz, mivel irgalmad nagyobb a mi gonoszságunknál, bármily nagy is ez! Áldott vagy, ki az Úr nevében eljöttél, hozsanna a magasságban és a földön!”
   A vitéz nagyon elámult a hallottakon, és megkérdezte az angyalt:
   — Hogyan lehetséges, hogy oly sok szentmise-áldozat, oly sok alamizsnálkodás és oly sok kegyes cselekedet dacára, amit említett halottaimért magam is, mások is bõségesen teljesítünk, mindazoknak a lelkét, akiket az elmúlt húsz esztendõben méltóztatott a világból elszólítani a Megváltó irgalma, itt látom gyötrõdni ebben a tûzben?
   Az angyal szelíden így válaszolt:
   — Ne csodálkozzék bölcsességed e lelkek kínjain, hiszen sokszor olvasta Szent János evangélista Titkos Jelenéseiben: „Mert a cselekedeteik követik õket.”
   — És miként lehetne gyorsabban enyhíteni a kínjaikon? — kérdezte a vitéz az angyalt; ez így válaszolt:
   — Mindenféle jó cselekedet, de fõleg a gyakori misemondás szabadítja meg õket mihamarább a kínjaiktól.
   — Ezeket és még sok egyéb titkos dolgot fedett föl és cselekedett akkor az angyal, amelyeket azonban a vitéz nem mondhatott el e mû összeállítójának, hanem az angyal utasítása szerint magának a vitéznek kell majd elmondania; majd így szólt az angyal:
   — Kövess, és visszavezetlek a kijárathoz!
   Az angyal ment elöl, a vitéz a nyomában, és gyors léptekkel mind a ketten eljutottak a barlangba. Ott a vitéz térdre borult, kezét az ég felé emelte, s úgy adott bõséges hálát a Szentháromságnak, a Fiú anyjának, a Szeplõtelen Szûznek, valamint Szent Mihálynak, Szent Patriknak és a menny valamennyi szent lakójának, amiért az örök Isten az õ kimeríthetetlen teljességébõl hozzásegítette õt, hogy épségben megjárja e veszélyes zarándokutat hite megszilárdítása és tetemes gyarapítása végett. Szavait bevégezvén a vitéz meg akarta csókolni az angyal lábát, de ez így szólt:
   — Ne érints: nem vagy méltó rá!
   Az angyal úgy állt ott, mint egy fõpap, és ezt mondotta:
   — Segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Legyen áldott az Úr neve, az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké most és mindörökké! — Majd megáldotta a vitéz is e szavakkal:
   — A mindenható Úr Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon le rád és maradjon rajtad mindenkor. Ámen. — Ezzel eltûnt, és az égbe emelkedett.
   
   Amint megvirradt — körülbelül a nóna utáni harmadik órában, amikor a Nap a Skorpió jegyének huszonnyolcadik fokán állott, a Hold pedig a Mérlegben, az Úr 1411. Esztendejében —, a perjel odament a barlanghoz, kinyitotta annak ajtaját, s a vitéz épségben és vidáman lépett ki rajta. A vitéz láttán nagy öröm fogta el a perjelt az Úrban, a vitézt pedig boldogan és nagy tisztelettel fogadta be házába.

A vitéz megérkezése Dublin városába

   Amikor pedig a vitéz befejezte zarándoklását — mikén az a mennyek trónoló Urának tetszett —, visszatért Dublin városába, s itt illõ tisztelettel fogadta õt sok-sok tiszteletre méltó és nemes fõpap, úr és polgár, akiket nagy öröm töltött el tervének teljesülte miatt. Miközben pedig a vitéz Dublin városában hajóra várakozott, különféle nagyurak, hallván tõle említett zarándokútjának vállalkozásáról, azt kívánták, hogy errõl a vállalkozásról készítsenek a számukra egy latin nyelvû följegyzést. Ezt annál is inkább óhajtották, mivel a vitéz a szavait, mint illett is, az említett prímás úr levelével hitelesítette, amelynek szövegét az alábbiakban közöljük.

Írország prímásának a levele

   „A hívõknek, akik jelen levelünkrõl látás vagy hallomás útján tudomást szereznek, összességükben és egyenként, örök üdvösséget kíván az Úrban Miklós, Isten engedelmébõl Armagh érseke és Írország prímása.
   Valamennyiõtöknek jelen iratunkkal hozzuk tudomására, hogy a nemes pásztói Rátóti Lõrinc úr, akit magát Magyarország királynéja étekfogó mesterének és fõsáfárának nevezi, a zarándoklattal kapcsolatos minden egyes elõírást buzgón és maradéktalanul teljesítve bement Szent Patriknak, a mi egyházmegyénkben lévõ Purgatóriumába, s miként szokás, igaz módon vezekelve, valamint az igaz hittel fölvértezetten egy teljes napot töltött el benne, amint azt szavahihetõ tanúk állításából és Krisztusban szeretett fiunknak a Szent Ágoston-kanonok rendhez tartozó Máté testvérnek ama hely perjelének a hitelesítõ levelébõl tudjuk. A nevezett perjel levelének a szövegét pedig jelen iratunkba belefoglaljuk; szövege a következõ:
   Krisztus valamennyi hívének, ki e levelet látás vagy hallás útján ismeri, örök üdvösséget kíván az Úrban, Máté testvér, a clogheri egyház megyében lévõ Szent Patrik purgatóriumának a perjele.
   Tudjátok meg valamennyien, hogy a nagyságos pásztói Rátóti Lõrinc Magyarország királynéjának étekfogó mestere és fõsáfára, meglátogatta a monostorunkat, átadta nekünk, Írország prímásának az armachi érsek úrnak ajánló levelét, majd bûnbánatban, imádságban, s egyéb kegyes cselekedetekben vezekelvén bement Szent Patrik Purgatóriumába; részt vett a Szent Keresztrõl mondott szentmisén, megtartotta az összes ünnepélyes külsõségeket, amelyek nevezett zarándokút nélkülözhetetlen velejárói — ahogyan korunkban még senki azokat be nem tartotta —, majd néhány ing s egy nadrág kivételével ruhátlanul és étlen-szomjan, körmenet és litániaének keretében lépett be bátran Szent Patrik barlangjába, ott lehetõségeinek mértékében bizonyos idõ töltött el, amint értésünkre adta: elviselte a tisztátalan lelkek zaklatásait, isteni kinyilatkoztatásokat látott és hallott ama barlangban, melyben már megfordult Szent Miklós a magyarországi Grissaphan vitéz fia, György, valamint az angliai Eugen Obrian, valamennyien a tisztátalan lelkek gyötréseit és kínzásait viselvén el. A leírtak igazolásául rendes pecsétünket függesztjük levelünkre.
   Kelt a Szentek szigetén, az Úr 1411. esztendejében, a Szent Márton napját követõ csütörtökön.
   Mi pedig a Purgatórium nevezett perjelének a levelét jelen iratunkkal együtt kibocsátjuk, s azt a benne elmondottak nagyobb hiteléül ráfüggesztett pecsétünkkel megerõsítjük.
   Kelt házunkban, Drumeskinben, az Úr fent nevezett esztendejében, december 27-én, szentelésünk nyolcadik évében.”
   Én tehát, Jacubus Yonge császári jegyzõ Dublin város polgárai és írnokai között a legkisebb a jelen följegyzés Isten elõtt méltatlan összeállítója, aki sok-sok napon és éjjelen át írnokként szolgáltam az említett vitézt, miközben õ hajóra várakozott, s aki igen sokszor megbeszéltem vele a leírtak minden részletét az Isten dicséretére, valamint a már említett nagyurak kérésére és a magam lelki gyarapodására: a jelen följegyzést az említett vitéz szükséges közlései alapján, semmi lényegeset el nem hagyva, híven állítottam össze s foglaltam írásba, amint a tudomány legfõbb osztogatója képességet adott nekem reá. Kérek tehát mindenkit, aki valaha is elolvassa jelen följegyzést, hogy fogyatkozásait jószándékkal javítgassa ki, mivelhogy nekem, a följegyzés említett összeállítójának csekély képességeim mentségül szolgálnak, bár jó szándékom nem hiányzott.

E följegyzés összeállítójának kérdése
a vitézhez

   Miután pedig én, e följegyzés említett összeállítója az összes lejegyzett dolgot egyenként leírtam, arra kértem a mondott vitézt, hogy nemeslelkûségében szíveskedjék föltárni elõttem Szent Patrik Purgatóriumába jövetelének fõ okait, s ha az elmondott látomásokat testben vagy lélekben látta, méltóztassék ezt saját kezû írásának hitelesítésében nyilvánvalóvá tenni. — Õ egy lapon a következõ írással szolgált nekem:
   „Én magyarországi Lõrinc vitéz három okból kerestem fel Írországot. Elõször és fõként azért, mert mind az emberek beszámolóiból, mind írásos közlésekbõl úgy értesültem, hogy akinek kétségei vannak a katolikus hittel kapcsolatosan, s megfelelõ módon lép be Szent Patrik írországi Purgatóriumába, ott minden kétségére részleteiben és egészben választ kaphat. Minthogy pedig én szerfölött nagy kétségben voltam a lélek minemûsége felõl, hogy voltaképpen mi is légyen az — mert a filozófusok állítása szerint láthatatlan, testtelen és szenvedést nem ismerõ dolog —, ezért behatoltam a Purgatórium-helyre, ahol is Isten kegyelmébõl a nevezett kétségemre megkaptam az igazi választ. A második ok az volt, hogy én elmondtam az én felséges fejedelem uramnak, a magyarok királyának, hogy meglátogatom az említett Purgatórium-helyet; az én uram pedig tiszteletre méltó írást adott nekem õfelségének a pecsétje alatt. A harmadik ok, hogy megtekintsem e csodás dolgokat és Írország szentjeinek a csodáit, az volt, hogy már sokat hallottam ezekrõl a csodás dolgokról és csodákról, amelyeknek nagy számáról és különféleségérõl sok forrásból értesültem. A nevezett Purgatóriumban látott látomásokról pedig azt mondom, amit Szent Pál mondott: »Vajon a test nélkül ragadtattam-e el, nem tudom, csak az Isten tudja.« Mégis valószínûbbnek tartom, hogy a testemmel együtt ragadtattam el, nem pedig a testem nélkül, mivelhogy kilenc gyertyadarabot gyújtottam meg és égettem el, egyiket a másik után, míg ki nem jöttem a Purgatórium barlangjából.”

Isten és a vitéz dicsérete

   Mindenekben örökké magasztaltassék a mindenség Teremtõje, aki a nemzetes vitézt, Rátóti Lõrincet vitézi övvel, vidám tekintettel, az urak és barátok körében körültekintéssel és mértéktartó beszéddel, dicséretes tettekben való tapasztalatokkal, a héber, görög és latin nyelv ismeretével és sok más különféle tudománnyal és jeles erénnyel ékesítette föl, nekünk pedig alkalmat adott e mû megírására! És magasztaltassék a magasságos Isten kifürkészhetetlen bölcsessége, aki kegyelmével végigkísérte ezt a följegyzést! Adja meg a kegyes olvasónak testük és lelkük egészségét, ki él mindörökkön örökké! Ámen.

Boronkai Iván fordítása
A versbetét Imre Flóra fordítása

Tar Lõrinc pokoljárása

A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült:
Tar Lõrinc pokoljárása; in: Tar Lõrinc pokoljárása — Középkori magyar víziók; Szépirodalmi, Bp., 1985; 219-249. o.